Van, amikor egy koncert nem a látványtól, a monumentalitástól vagy éppen a hangerőtől válik emlékezetessé. Elég hozzá egy énekhang, egy zongora, egy hegedű – és néhány történet. Sándor Péter július 24-én este ilyen, bensőséges hangulatú koncerttel érkezett a Tokaj Fesztiválkatlan Teátrumába, ahol Kéménczy Antal zongoraművésszel és Seres Tamás hegedűművésszel lépett színpadra.
A Budapesti Operettszínház Gundel művészeti díjas, többszörös Honthy-díjas vezető színművészét a közönség számos nagy szerepből ismerheti. Játszotta többek között Jekyll és Hyde-ot, Quasimodót A Notre Dame-i toronyőrben, valamint az István, a király címszerepét is. Tokajban azonban ezúttal nem egy karakter mögé bújva állt a közönség elé: olyan dalokat válogatott össze, amelyek önállóan is képesek történetet mesélni.
– Egy színházi előadást végigvinni elsősorban színészi feladat. Erre az estére a zenés darabokból olyan dalokat válogattunk, amelyek önállóan is megállják a helyüket egy intim koncerten – mondta Sándor Péter a KatlanStábnak.
Mint fogalmazott, szereti az ilyen közeli találkozásokat a közönséggel. Egy kisebb térben ugyanis nemcsak fizikailag kerül egymáshoz közelebb néző és előadó: többet lehet megmutatni abból is, hogyan gondolkodik a művész a zenéről, a színházról, a világról.
– Elsősorban a zenét nagyon szeretem, de maga a színészet áll hozzám a legközelebb. A dalokat is úgy próbálom megközelíteni, hogy gondolatiságukban tudjak velük valamit közölni – tette hozzá.
Szerepek, emlékek, fontos dalok
Az este zenei világát nagyrészt Sándor Péter pályájának meghatározó darabjai adták. Operett és musical, A cirkuszhercegnő, a Jekyll és Hyde, A padlás és az István, a király dallamai egyaránt helyet kaptak a műsorban, de saját szerzemény is felcsendült. A színész-énekes számára azonban nem feltétlenül az számít, hogy egy dalt melyik szerepében énekelt korábban. Sokkal inkább az, hogy annak mondanivalójával tud-e valamit közölni.
A közönség jelentős része a televízióból is jól ismerheti Sándor Pétert. A Csináljuk a fesztivált! 2023-as évadában A padlás Fényév távolság című dalával aratott nagy sikert. Az előadáshoz pedig egy nagyon személyes emlék kapcsolódik.
Gyerekként nagymamájával nézte a műsort, amelyben akkor többek között Dolhai Attila énekelt.
– A nagymamám mindig mondta a műsor végén: „Kapcsold ki a tévét, fiam, most már kapcsold ki! Jaj, de szépen énekel a Dolhai Attila!” Akkor eldöntöttem, hogy egyszer én is fogok olyan szépen énekelni ebben a műsorban, mint ő – idézte fel.
Nagymamája ezt már nem élhette meg. Sándor Péter mégis úgy érzi, valahonnan láthatta az előadást.
– Én csak egyvalakinek szerettem volna büszkeséget okozni: a Mamikának. Szerintem nagyon büszke lenne.
A Fényév távolság előadása végül valóban új közönségréteghez juttatta el a nevét. Mint mondta, csak később érzékelte azt a hatalmas energiát, amely az adás után elsősorban az interneten indult el. Ő azonban nem a népszerűséget kereste benne.
– Nagyon boldog voltam, mert ez azt jelentette, hogy valamit át tudtam adni.
„Itt szerintem egyszer fogok valamit csinálni”
A tokaji koncertnek volt egy különösen helyi, ugyanakkor nagyon személyes története is. Sándor Péter ugyanis nem most járt először a városban.
A Covid-időszak alatt határozta el, hogy nekivág a Mária-útnak. Kőszegről indult, célja Csíkszereda volt, és az út Tokajon is keresztülvezetett. Harmincöt nap alatt mintegy 650 kilométert tett meg, hátizsákkal, sátorral és két kutyájával.
Amikor most ismét Tokaj felé tartott, az utcákat látva lassan állt össze benne, honnan olyan ismerős számára a környék.
– Egyszer csak leesett: én itt végigmentem. Itt is végigmentem, ott is végigmentem.
Zarándokként felment a Tokaji-hegyre, majd a szőlők között folytatta útját. Az egyedül megtett kilométerek közben sokat gondolkodott, verseket és zenét hallgatott, szerepeken töprengett, verset írt, és közben új emberekkel ismerkedett meg. Saját bevallása szerint alapvetően zárkózott ember, mégis szinte minden településen akadtak „pillanatnyi barátai”.
Az út egyik legfontosabb felismerése éppen az emberi kapcsolódásról szólt.
– Itt van a kezünkben a lehetőség, hogy kommunikáljunk, kapcsolatot létesítsünk egymással, a szürke hétköznapokban mégsem mindig tesszük meg. Pedig valahol a lelkünk ezt szeretné.
Tokajból tovább indulva pedig támadt benne egy különös érzés.
– Azt éreztem: itt szerintem egyszer fogok valamit csinálni. Nem tudtam megmondani, hogy miért, csak azt, hogy egyszer itt fogok valamit csinálni. És így lett.
A zarándoklat egy másik megérzését is felidézte. Akkoriban már meghirdették a Jekyll és Hyde szereposztását a Budapesti Operettszínházban, ő pedig nem szerepelt benne. Még az igazgatót is felhívta, mert úgy érezte, el kell játszania a szerepet. Akkor nem kapta meg – valamiért mégsem tudta elengedni.
Egy évvel később megcsörrent a telefonja.
– „Szervusz, Péter! Te fogod játszani a Jekyll és Hyde-ot.” Nem tudom, miért, de valahogy éreztem, hogy ennek meg kell történnie.
Tokajjal kapcsolatban is hasonló érzése volt évekkel korábban. Péntek este pedig már ott állt a Teátrum színpadán.
– Lehet, hogy nekem a létezésem értelme az, hogy most önöknek éneklek – mondta a közönségnek.
Együtt lélegezni
Az este meghittségéhez Kéménczy Antal zongorajátéka és Seres Tamás hegedűjátéka is hozzátartozott. Sándor Péter szerint egy ilyen produkcióban elengedhetetlen, hogy a színpadon lévők emberileg és szakmailag is értsék egymást.
Persze az egymás közötti csipkelődés sem marad el. A színész-énekes ezt korábbi sportélményeihez hasonlította: mint mondta, focizott, egy futballcsapatban pedig pontosan megtanulja az ember, milyen az, amikor a társak ugratják egymást.
– Nálunk is vannak csipkelődések, de ezek szeretettel történnek. Nagyon szeretjük egymást emberileg, és nagyon tiszteljük egymást szakmailag. Szerintem ennek a kettőnek kéz a kézben kell járnia, hogy egymásra tudjunk hangolódni.
Ez az egymásra hangolódás péntek este a színpadon is érezhető volt.
„Soha ne felejtsék el, miért kezdték el”
És hogy mit mondana azoknak a fiataloknak, akik ma ugyanarról álmodnak, amiről ő tizenévesen?
– Szeressék. Szeretettel műveljék. És a hitüket ne veszítsék el.
Szerinte az alázat és a tisztelet nem kizárólag a színházban fontos, hanem az élet minden területén. A rivalizálás természetes része ennek a világnak is, de nem annak kell meghatároznia a művész munkáját, hogy ki mekkora tapsot kap.
A legfontosabbnak azt tartja, hogy az ember időről időre képes legyen felidézni, miért választotta ezt az utat.
Ő maga ma is szeret kimenni az Operettszínház nézőterére, és felidézni azt az érzést, amelyet 15-16 évesen, még nézőként élt át ugyanott. Akkor csak nézte a színpadon álló művészeket, és arra gondolt: egyszer ő is szeretné átélni mindezt.
Ma már azokkal dolgozik együtt, akiket egykor a nézőtérről figyelt.
– Mindig újra fel kell idézni: itt vagy. Tényleg azon az úton jársz. Lehet, hogy nem pontosan úgy, ahogy elképzelted, de az élet ilyen. Nem csak az a lényeg, hogy odaérjünk. Vegyük észre azt az utat is, amin végigmegyünk, és becsüljük meg.
Talán éppen erről szólt a tokaji este is. Az útról, amely egykor gyalog, hátizsákkal és két kutyával vezette keresztül Sándor Pétert a városon, és amely évekkel később a Fesztiválkatlan színpadára hozta vissza.
A koncert végén pedig már nemcsak egy régi megérzés teljesült. A tokaji közönség felállva, hosszan tapsolta Sándor Pétert, Kéménczy Antalt és Seres Tamást.
Egy 650 kilométeres út egyik mondata így kapott választ évekkel később: igen, itt egyszer tényleg történt valami.
